Kutyás történetek!:

Nem nagyon emlékszem már a helyre, ahol születtem. Szűk volt és sötét, és az emberek sohasem játszottak velünk. De emlékszem Anyura és az ő puha bundájára, aki sajnos gyakran beteg volt és sovány. Alig tudott tejet adni nekem, a bátyáimnak és a húgaimnak. Közülük sokan meghaltak, még mindig nagyon hiányoznak nekem....
Emlékszem a napra, amikor elválasztottak Anyutól. Olyan szomorú voltam és féltem is, a tejfogaim épp csak kinőttek és nagyon is Anyuval kellett volna maradnom még, de ő beteg volt és az emberek állandóan azt mondogatták, hogy pénzre van szükségük és elegük volt a rendetlenségből, amit a testvéreimmel okoztunk.
Betettek minket egy ketrecbe és egy idegen helyre vittek. Csak kettőnket.Összebújtunk és nagyon féltünk, és még mindig egyetlen kéz sem jött hozzánk cirógatni, vagy babusgatni. Csak az a sok fény, hang és szagok!
...Egy üzletben vagyunk, ahol rengeteg különböző állat van! Néhány vijjogva csiripel, van, amelyik nyávog, megint mások kukucskálnak csak. A húgommal együtt egy kis kalitkába vagyunk zsúfolva és más kölykök hangját is hallom körülöttünk. Látom az embereket amint bámulnak rám, szeretem a kis embereket, a gyerekeket. Olyan édesek és mókásak, mintha játszani akarnának velem!
Egész nap a kalitkában maradunk, néha gonosz emberek megütik az üveget, hogy megijesszenek bennünket, néha kivesznek minket, hogy megmutassanak az embereknek. Néhányan gyengédek, néhányuk viszont bánt minket, viszont mind azt mondjaÁ milyen aranyosak! Szeretnék egy ilyet!
...De végül egyikünket sem vitt haza senki.A nővérem tegnap este múlt ki, amikor az üzlet sötét volt. Rátettem a fejem a puha bundájára és éreztem, amint az élet elszállt csöppnyi testéből. Hallottam, amint azt mondták, nagyon beteg volt, és azt, hogy akciós áron leszek eladva, csakhogy hamar eltűnjek a boltból. Azt hiszem az én gyönge nyüszítésem volt az egyetlen, ami gyászolta őt, amint reggel kivették Húgom testét a ketrecünkből, és a szemétbe dobták.
...Ma egy család jött és magukkal vittek! Micsoda boldog nap ez nekem! Igazán kedves család, ők igen-igen akartak engem! Vettek nekem egy tálat és eledelt és a kislány olyan gyöngéden tartott a karjaiban. Annyira szeretem őt! Az anyukája és az apukája azt mondta, milyen édes és jó kiskutya vagyok! Úgy hívnak Angyal. Szeretem nyalogatni a gazdijaimat. A család olyan jól gondomat viseli, szeretnek, gyöngédek és édesek velem. Szelíden tanítanak a jó és a rossz dolgokra, enni adnak és rengeteg szeretetet. Az egyetlen, amit szeretnék, hogy örömöt leljenek bennem. Imádom a kislányt, és ha szaladgálunk, vagy játszom vele, azt nagyon élvezem.
...Ma az állatorvosnál voltunk. Ez egy szörnyű hely volt és nagyon meg voltam ijedve.Kaptam néhány szurit, de a legjobb barátom, a kislány  olyan óvatosan tartott és azt mondta minden rendben lesz, hogy megnyugodtam. A doki szomorú dolgokat mondhatott a szeretett családomnak, mert rém lehangoltak lettek. Olyasmit mondtak, mint súlyos csípő-elmozdulás és mondtak valamit még a szívemről is...
Hallottam amint a doktor a felelőtlen kutyaszaporítókról beszélt és, hogy a szüleim nem lettek kivizsgálva. Nem tudom, ezek mit jelenthetnek, csak azt, hogy nagyon rosszul esik ilyen gondterheltnek látni a családomat. De ők még mindig szeretnek engem, és én is nagyon szeretem őket!
.....Ma vagyok 6 hónapos. Míg a többi hasonló korú kiskutya jól megtermett és pajkos, nekem szörnyen fáj, ha csak megmozdulok is. A fájdalom soha nem csillapodik. Akkor is fáj, amikor futok, vagy a hőn szeretett kislánnyal játszom, sőt a lélegzetvételt is fájdalmasnak találom. Megteszem a tőlem telhető legjobbat, hogy az az erős kölyök legyek amilyennek tudom, elvárnának, de ez oly nehéz. Majd a szívem szakad meg a szomorú kislány láttán, és hallani az Anyut és Aput beszélni arról, lehet, hogy elérkezett az idő. Számos alkalommal jártam már az állatorvosnál, és a leletek sohasem jók. Mindig csak Veleszületett Rendellenességekről beszélnek. Én csak a meleg napfényt szeretném végre, futkározni és játszani és odabújni hozzájuk. A múlt este volt a legrosszabb, a Fájdalom mostanra már állandó kísérőm, már az is fáj, ha felkelek, és inni megyek. Próbálok felállni, de csak nyüszítek a fájdalomtól.
...Végül betesznek az autóba. Mindenki szomorú és én nem tudom miért. Rosszul viselkedtem talán? Próbálok jó lenni és kedves. Mit csináltam rosszul? Ó bárcsak ez a fájdalom múlna már! Bárcsak felszáríthatnám a könnyeit ennek a kislánynak. Próbálom kinyújtani az orromat és megnyalni a kezét, de ismét csak nyüszíteni tudok a fájdalomtól. Az állatorvos asztala furcsán hideg. Ismét nagyon meg vagyok ijedve. Mindegyik ember ölel, szeret engem, a könnyeik a puha bundámra potyognak. Érzem a szeretetüket és ugyanakkor a szomorúságukat is. Végre sikerül finoman megnyalogatni a kezeiket. Még a doktor sem tűnik olyan gondterheltnek ma, gyöngéd és érzek valami enyhülést a fájdalmamban is. A kislány óvatosan tart és én hálás vagyok neki mindazért a szeretetért, amit nekem ad. Most egy kis csípést érzek az első mancsomban. A fájdalom múlik és béke telepszik rám. Most már meg is tudom finoman nyalogatni a kezét. Álomszerű a látvány, ami elém tárul: Anyu, bátyáim és húgaim egy távoli zöld mezőn vannak a Szivárvány Hídnál. Azt mondják, ott nem létezik a fájdalom, csak béke és boldogság. Búcsút intek a családnak az egyetlen módon, ahogy tudok: kis farokcsóválással, és az orrommal megérintem őket. Végig azt reméltem, hogy hosszú-hosszú éveket töltök el velük, de nem lehetett. Látják, mondta az orvos, az állatkereskedésben kapható kölykök NEM felelősségteljes tenyésztőktől származnak! Már nem fáj semmi, és jól tudom, sok év fog eltelni, míg ismét találkozhatom a szeretteimmel. Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok...

HA SZERETED A KUTYÁKAT, TEDD KI TE IS AZ OLDALADRA!

Egy boldog kutya vallomása:

 
Nagyon hideg volt. Fáztam.

Borzasztóan fáztam és nagyon éhes voltam. Hetek óta nem ettem rendesen, csak amit nagy ritkán odavetett valaki elém, vagy amit a szemétben találtam.
Már persze, ha nem vették el tőlem. Mert nagyon féltem mindenkitől.
November vége lehet – gondoltam.
Persze nem tudtam pontosan, hiszen én nem ismerem a hónapokat. Csak azt tudtam, hogy nagyon hideg van, és az idő egyre hidegebbre fordul. Éjszakánként néha mínusz tizenöt fok is volt.
Én körülbelül másfél éves lehetek. Épp hogy csak beléptem a felnőtt korba, de már sok mindent tudhatok a hátam mögött. Nemrég szültem meg a kicsinyeimet.
Nem tudom, mi lehet velük…
Elvették tőlem Őket!
Talán már nem is élnek…!
A tejem már elapadt. Nincs senki, akit táplálna. A természetben nincs pocsékolás, ez csak az ember sajátja.
Nap, mint nap látom és érzem azt a rengeteg ennivalót, amit kidobálnak, de engem egyik se szánna meg egy falat élelemmel!
Pedig nagyon éhes vagyok.
Talán a hideg sem lenne ilyen hideg, ha a hasam tele lenne.
Olyan régen bolyongok már itt a házak között, az emberek között, hátha valakinek megesik rajtam a szíve.

De senki sem segít.

Pedig én mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Kedves vagyok és alázatos, Istenként tisztelem valamennyit, szótlanul követem Őket, ha felém nyúlnak, megnyalom a kezüket, de csak belém rúgnak, megdobálnak, kiabálnak.

Pedig nem tettem semmi rosszat!

Én mindig próbáltam jó lenni, de ez mindig kevés volt. Bármit tettem, csak szidás és verés volt a jutalmam. Pedig igazán nem kérek sokat. Csak egy falat ennivalót, néhány kedves szót, esetleg néha egy kis simogatást.
Talán túl sok, amit kérek!

Pedig látom, hogy van ilyen is. Igaz, nagyon ritkán, de ilyet is látni. Mindig büszkén mesélik nekem, hogy nekik milyen jól megy a soruk. Ők mindent megkapnak Tőlük.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, könnybe lábad a szemem, és megfogadom, hogy ha valaha nekem is ilyen szerencsém lenne, ahhoz teljes erőmből ragaszkodnék! Megtennék mindent, ami tőlem telik, és még azon felül is. Akár az életemet is odaadnám, ha legalább egy kicsit nekem is részem lehetne belőle. Ha megtalálnám ŐT!

A GAZDÁT!

De csak a magány van. A nélkülözés, az elutasítás, a kínzás, a betegség. Már nem merek reménykedni.
Feladtam.
Néha megállok egy-egy ablak alatt és elsírom a bánatom. Elmondom, hogy én csak jó szerettem volna lenni.
De ezért cserébe letépték a farkamat. Nagyon fájt.
Elütöttek. Ez is fájt. Azóta nehezebben megy a járás. A csípőm tájékáról hangos kattogás jelzi, hogy ha nem kapok mihamarabb orvosi kezelést, lassan menni is képtelen leszek.
Elvették a kicsinyeimet. Mindennél jobban fájt. Hatalmas, lógó emlőim emlékeztetnek minden nap a veszteségre. Nagyon nehéz a felejtés.
A testem tele van élősködőkkel, a lábamról lejött a bőr, a szám alsó széle le van szakadva. Már nem is emlékszem, hogy mitől.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. És nagyon éhes.
Egyedül vagyok.

Néha elsírom magam. Nem csak az ablakok alatt. Azt egyre ritkábban, mert ezért is csak szidalmat kapok. Talán nem értik. Talán nem akarják érteni. Már nem mondom. Már nem érdekel. Feladtam.
Egyre gyengébb vagyok. Egyre fáradtabb.
Tegnap találkoztam egy fiatal párral. Nagyon szimpatikusak voltak. Volt velük egy hetyke fiú is. Csak úgy sugárzott róla a büszkeség! Szóltak hozzám! Én reménykedve emeltem fel a fejem.
De elmentek.
Az éjszaka nagyon hideg volt. Azt hiszem, beteg vagyok. Csak telnek az órák, de nincs kedvem felállni. Egy kuka mellett húztam meg magam. De nem igazán véd meg a jéghideg széltől. És nagyon hideg a föld.
Megállt egy autó. Nem messze tőlem. A fiatal pár, azzal a büszke kannal! Megint szólnak hozzám! De már félek. Mindentől félek.
Felállok és elmegyek. Már semmiben sem merek reménykedni. Talán már meg is halt bennem a remény. És talán igazam is van, hiszen megint elmentek. Már a kuka mellé sem merek visszamenni. Minden lépés fáj, de csak megyek.
Aztán hangokat hallok. Valakit hívnak. Egy szerencsésebb sorsút.

De a hangok közelednek hozzám. Egyre közelebbről hallom. Nagyon kedves hang. Szinte hipnotizál. Talán mégis megnézem, hátha én is kaphatok egy falatot. Vagy legalább egy kedves szót.

És Ők azok! Felém jönnek és valami van a kezükben! Talán étel!

Nagyon félek, nem tudom, hogy mit csináljak! A szívem és a hasam azt súgja, hogy menjek oda, de az eszem azt mondja, hogy szaladjak! Amilyen messze csak tudok!

De én mégis oda megyek. Nem tudok, csak a szívemre hallgatni. Sajnos ilyen vagyok. Valahol mélyen ismét felpislákol a remény lángja bennem. Nagyon apró láng. A legkisebb fuvallat is eloltja, de ismét megpróbálom. Talán most, talán utoljára.
Ételt kapok, rengeteget! Simogatnak! Belül zokogok. Nem merek hinni, de a szívem harsogva kiabál: Talán most megtaláltad Őket!

Magukkal hívnak. Megyek, de borzasztóan félek. Egy ajtó, rengeteg lépcső, meleg és fény. Még egy ajtó.
Kinyílik. Bent vár rám álmaim otthona, vágyaim netovábbja. Az utolsó lehetőségem. De félek bemenni. Félek elképzelni azt, hogy ez esetleg ismét csak egy köztes állomás kálváriám végső állomása előtt.

Puha pokróc. Lefektetnek. Megszabadítanak a testemet borító kullancsoktól. Felemelnek és betesznek a kádba. Meleg víz csiklandozza átfagyott testem. Nagyon félek. Már nem is emlékszem, hogy mit szabad csinálni, mivel szabad meghálálni mindazt a jót, amit az elmúlt tizenöt percben kaptam. Nem akarom elrontani. Inkább nem teszek semmit. Szinte mozdulni sem merek. Megtörölnek, megetetnek, megitatnak. Lefektetnek a pokrócra. Simogatnak. Szinte levegőt sem merek venni.

Aztán csönd borul a lakásra és sötétség. Valami mozdul mellettem. Egy cica. Hatalmas. Meg sem mozdulok. Aztán a büszke kan! Megnyalogatja a fülem, majd visszafekszik a helyére. Csak most merek körülnézni. Az eddig eltelt rövid idő, amit itt töltöttem, ködbe vész. Szinte álomszerű állapotban lebegtem eddig.
Meleg van, nem fázom. Nem vagyok éhes, szomjas. Nem merem elhinni. Csak fekszem a helyemen, mozdulatlan, nehogy elrontsam. Nehogy elrontsak valamit, ami miatt ismét megverhetnek és elzavarhatnak. Lassan reggel lesz. Kinn már virrad.
Aztán mozgást hallok a másik szobából. A torkom összeszorul. Nem merek mozdulni. Ők állnak az ajtóban. Mosolyognak. Odajönnek hozzám és ismét simogatnak. Nagyon régi érzések törnek elő bennem. Talán nem is igazi emlékek, talán csak álmok. Magam sem tudom. Aztán pórázt kapok, sétálni megyünk. Nem merek elmozdulni mellőlük. Lesem minden mozdulatukat. De belül majd szétvet a büszkeség! Lám, talán már nekem is gazdám van! És úgy sétáltatnak, mintha büszkék lennének rám. Pedig sovány vagyok, alig van szőröm és kissé sután megyek, hiszen nagyon fáj a csípőm. Farkam csonkját néha bátortalanul megcsóválom, mikor látom, hogy rám néznek.
Mérhetetlenül boldog vagyok! Talán meghallgattatott az a sok könyörgés, melyet a rengeteg hideg éjszaka alatt elsírtam.
Aztán az esti sétánál furcsa dolog történik. A séta végén nem hazafelé megyünk, hanem az autó felé. Megint rettegek. Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen változás. Mit rontottam már el megint, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Betesznek az autóba és nagyon hosszan autózunk. Egyszer csak megállunk. Kivesznek. Ott állunk egy ház előtt. Hallom a többiek panaszos hangját. Hát itt a vég. Valamit ismét elrontottam.

DE MIT?

Ott állunk egy menhely előtt. Betesznek egy ketrecbe, bár próbálok ellenállni. Ennél akkor már a kóbor élet is jobb!
Rám néznek. Sírok, könyörgök, rimánkodom, fogadkozom, hogy jó leszek! Elmondom Nekik, hogy számomra Ők az igazi GAZDIK! Tudom! Mindent megígérek.
De elmennek.
Telnek a napok. A betegségem, amit a pillanatnyi boldogság elnyomott bennem, újult erővel tör rám. Már nem eszem. Feladtam.
Egy hét. Érzem, már nem sok van hátra. Talán végre nyugalmat találok én is. Talán nem fogok többet fázni, éhezni. Talán végre engem is szeretni fog valaki. Ott fenn, a kerek távoli sajton, a többi kutya között. Talán viszont láthatom az én kicsinyeimet is. Talán. Hamarosan.

Aztán ismerős autózúgás. Ismerős hangok. Már nem reménykedem. Talán csak egy újabb szerencsétlen, akiben újra felébresztették a remény lángját, hogy aztán örökre lefújják azt.
Ők azok! Felém tartanak! Nyílik a ketrecem ajtaja! Már nem bírok magammal! Rohanok feléjük, örömömben sírva! Tehát Ők is rájöttek, hogy tőlem annyi szeretetet kaphatnak, amennyit soha, senkitől! Hiszen senki más nem tudja, hogy mit adtak azzal, hogy eljöttek értem! Hogy egy új élet esélyét kaptam Tőlük ajándékba! Ezt csak azok tudhatják, akik végigélték mindazt, amit én is, vagy még többet.
Azóta már sok idő telt el. De én elmondhatatlanul boldog vagyok. Minden nap, minden tettemmel igyekszem meghálálni mindazt a törődést, szeretetet, amit TŐLÜK kaptam, kapok. Hogy orvoshoz vittek, hogy gyógyíttattak. Hogy szó szerint is az életemet köszönhetem Nekik! Hogy azóta bejártuk a fél világot! Nekem nem mond semmit az, hogy Franciaország, vagy Svájc, hogy Németország, vagy Ausztria. Nekem csak az mond valamit, hogy ilyenkor is együtt vagyunk, hogy egymást ölelve alszunk a sátorban, hogy új tájakat fedezünk fel együtt, hogy megtanítottak úszni, pedig rettegtem a víztől! Hogy gyönyörű a bundám, hogy már nem fáj a csípőm, hogy minden nap több kilométert futnak velem, hogy ismét büszkén kihúzhatom magam, ha más kutyákkal találkozunk. Hogy műnyúlra vadászhatok, hogy mindig itt van velem álmaim büszke kanja, bár kölykeim már soha nem lehetnek.
Elégedett vagyok és boldog. Már csak álmaimban gondolok a múltra, mikor néha felszínre törnek emlékeim, de ilyenkor simogatásra ébredek és hálát adok a sorsnak, mert tudom, hogy én vagyok a legszerencsésebb kutya a világon.
Ilyenkor elrebegek egy fohászt azokért a sorstársaimért, akik még várják az ő Gazdijukat, hogy eljöjjön értük, és életük hátralévő részét ugyanolyan boldoggá tegye, mint az velem történt.
Mert mi tudjuk, hogy mit ér egy szerető kéz, és ezért örök életünkre adósuk leszünk. És adósságunkat akár az életünk árán is törlesztjük.

Bozont a jóbarát!

November volt. A hideg reggelen köd szállt le a tájra, mely még szürkébbé festette a napomat. A mezőről varjak károgása hallatszott, éreztem, közeleg a tél.

Álmosan vágtam neki az útnak, mely a buszmegállóba vezetett. Mikor odaértem, a kóbor kutyák, akiket már régóta ismertem akkor, boldogan rohantak oda hozzám, és üdvözöltek, úgy, ahogy azt minden napon tették. Én adtam nekik enni, mint ahogyan azt minden napon tettem azelőtt is. Egyszerre azonban a szürkeségből egy még szürkébb alak rajzolódott ki, egy nagy, bozontos kutyáé. Nem volt szép, félelmetes volt, ápolatlan és nagyon sovány. Írfarkas keveréknek látszott, legalábbis fejéből, szőrzetéből és testéből ítélve, ám méretét tekintve kicsit kisebb volt. Az emberek utálkozva húzódtak arrébb, mikor Bozont feléjük közeledett. Volt még nálam egy darabka kenyér, azt odaadtam neki, s ő kissé félénken ugyan, de elvette tőlem. Szaglászta egy ideig, majd mohón befalta, nehogy a többi kutya elcsenje tőle az ételt.

A szürkeségből most egy másik, teljesen megszokott folt emelkedett ki. Jött a busz. Ott kellett hagynom a kutyát, s el kellett indulnom az iskolába. Hazafelé nagyon siettem, és mikor leszálltam a buszról, azt láttam, hogy a kutya egy kocsma előtt van. Egy kocsma előtt, ahol etetik a kóbor kutyákat. De neki nem engedték, hogy itt ételhez jusson, söprűvel zavarták el a kocsma elől. Bozontot senki sem szerette. Féltek tőle. Azt mondták nekem is, jobb, ha tartok tőle, mert bolond ez a kutya. Hallgatva a gyáva emberek tanácsára, elkerültem a kutyát, s úgy indultam haza. A többi kóborló eb most nem követett, azt hiszem, elmentek valahová ételért könyörögni. Miközben hazafelé ballagtam egyszer csak valami nedves ért a kezemhez. Hátranéztem. Bozont volt az. Óvatosan végigsimítottam kócos fejét, mire ő örömében vállamra tette két hatalmas mancsát, s próbált néhány kutya-puszit adni, de mindannyiszor kicseleztem őt, ezért végül lemondott erről a szándékáról. Viszont hazáig kísért, s aztán leült a kapu elé. A kutyám csaholása azonban elriasztotta őt egy idő után. Másnap Bozont újból a buszmegállóban várt, távol fajtársaitól, akik boldogan ugráltak körül, mint minden nap. Távol, egy fa alatt kucorgott csendesen, és várt. Mikor odamentem hozzá, ő is boldogan üdvözölt, de a többi kutyával ellentétben, ő nem kérte az ételt, ami a kezemben volt. Nem az ételt várta, hanem engem. Végül azért letettem elé a párizsit, amit el is fogyasztott. Ezután velem volt, addig, amíg a busz meg nem jött. Egy ideig futott a jármű után, majd lekanyarodott egy kis utcába. Mikor leszálltam a buszról, már ott várt rám a megállóban, kicsit távolabb a többi kutyától. Miután leszálltam, elindultam haza, és egész kutya-sereg kísért. Mindnek volt néhány saját, érdekes, vicces vagy szomorú története, amit mindenki ismert. Mindnek, csak Bozontnak nem. Az ő történeteit én, s csak én ismerem. Az ő szívét én, csakis én ismerem, mert mások féltek tőle. Jött mellettem a hat kutya, a kicsik, a nagyok, a szépek- és Bozont, a „félelmetes, ronda kutya”… Egy öreg néni jött velünk szemben, s volt nála étel. Magához hívta a kutyákat, akik mind örömmel futottak felé. Mind, a kicsik, a nagyok, a szépek, csak Bozont, a hűséges kutya nem. Ő mellettem maradt mindvégig. Minden nap hazakísért, minden reggel a buszmegállóban várt- távolabb a társaitól. Egyik nap, mikor hazakísért, az egyik kocsmából egy részeg alak rám ordított, mire az összes kutya elrohant mellőlem, csak Bozont nem. Ő szembefordult a felénk futó emberrel, és félelmetes morgással adta tudtára, hogy engem nem bánthat, amíg ő mellettem van. A férfi el is indult egy idő után a másik irányba. Én lehajoltam, és megöleltem Bozontot, azt a kutyát, aki olyan hűséges volt. Azt a kutyát, akit senki nem szeretett, csak én. Bozont már nem csak elhagyatott lélek volt többé, aki céltalanul s haszontalanul él ebben a világban. Több lett ennél, és számomra is több lett mindennél, mert tudott szeretni, és akár saját életét is feláldozta volna azért, akit szeret. Vajon én képes lennék erre? Vajon hányan lennének képesek erre?

Egy szomorú történet

6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kerteteken kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: "Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom, és nem fáj semmim sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék.

Ugyan ez a történet képekkel...szomorú egy videó..:

A kutya aki a volt gazdáját menti:

Kigyulladt egy ház, kihívták őket, kimentek oltani. Bent ragadt a házban egy ember, ordított segítségért! De nem tudtak bemenni a tűzoltók. Egyszer csak egy kutya (pointer jellegű) rontott …elő, be a házba, majd kisvártatva vezette ki az embert! Mindenki tapsolt a kutyának, az ember meg elsírta magát, majd közölte: “Mélységesen szégyellem magam! A kutyám volt ez az állat, két éve kidobtam, az utca etette, mindenkivel összevesztem miatta! Most mégis ő mentett meg!”
Meg akarta simogatni a kutyát, de ő nem hagyta magát, leült, vakkantott egyet és sarkon fordult!
Tudtára adta a baromnak: Gazdám voltál, szerettelek, ezért mentettelek meg! De többé nem fogsz nekem csalódást okozni, többet nem engedlek magamhoz közel!”
A kutyát az utcabeliek etették még évekig, a közösségi házban volt a szállása, mindenki imádta. Az ember meg úgy elszégyellte magát, elköltözött a faluból.

Öregbácsi és a kutya (IGAZ TÖRTÉNET):

A bácsi öreg volt, hajlott hátú, lassan ballagó. A kutya fiatal karcsú és szép. Lépteit óvatos gonddal igazította az öreghez, néha neki is dőlt a lábának, időnként a térdéhez dörzsölte fejét, s szemében fanatikus rajongással tekintett fel rá. 

Megszólitottam őket. Hangom hallatára az állat szeméből eltűnt a szelídség, egy pillanat alatt fogcsattogtató, hörgő fenevaddá változott. A bácsi csak teljes tekintélyének latba vetésével tudta megfékezni.Mit tagadjam, megijedtem. Én, barátja a föld összes kutyája, ilyet még soha nem láttam. Döbbenten torpant meg barátkozó hangulatom.

- Látom, szereti az állatokat - mondta az öreg. - Elmesélem hát a kutyám történetét, akiből kiölte azelőző gazdája az emberek szeretetét. Van egy barátom, Pest környéki telke van. Gyakran lejárogatok hozzá. Úgy négy évvel ezelőtt feltűnt nekem a szomszéd telken egy kutya. Szemmel láthatóan csak a bőre tartotta össze. Levert volt, szomorú, sőt kétségbeesett, és a szemében lángolt az éhség.

A gazda ordítozása napjában többször áthallatszott, útban volt neki a kutya, ütötte, verte. Nem sokáig bírtam. Átmentem, hogy a gazda jóérzésére apelláljak. A szerencsétlen jószág,mintha megértette volna szavaimat, sírva csúszott a lábam elé. Felajánlottam egy összeget a kutyáért. A gazda nem adta.

Nem adta másnap és harmadnap sem. Pedig napról napra emeltem az árat.

 A kutya a kerítésnél várt,érezte,hogy jövök. Minden hiába volt. Végül a kutya oldotta meg a dolgot. Egyik nap,hogy odaértem,éppen korbáccsal verték. Szörnyű bűnt követett el. Lopott. Leette a tőkéről a szőlőt.

Képzelheti milyen iszonyú éhes lehetett,ha ezt megtette. A dühtől elvakult gazda kirugdosta az udvarról a kutyát, kitépte a kezemből a felkínált 5000 Ft-ot,és berohant a házba.

Ketten maradtunk az utcán, a remegő állat és én. Ölben vittem el a barátom házáig. Hát így történt.

Azóta együtt élünk ezzel az átokkal fejezte be az öreg,és szeretettel megveregette az óriási fejet.
A kutya,szemében valami fanatikus rajongással nézett fel rá.
Azóta is szorosan az öreg mellett ballag, lépteit gondosan az övéhez igazítja.
A többi ember megszűnt létezni számára.

Béta:

A Jasper Nemzeti Parkban dolgoztam, egy farkasfalkát tanulmányoztam a 11-es körzetnél. Ekkor figyeltem fel egy malamut nőstény kutyára. Úgy döntöttem, kicsit hanyagolom a farkasaimat, és a kutyával foglalkozom. Egyrészt, mert kíváncsi voltam, hogyan boldogul a vadonban, másrészt életmódja hozzásegíthet a farkasok megértéséhez is.
Amint tisztes távolból lestem a malamutot, láttam, hogy felfigyelt egy őzre. Az állat ötven méterre lehetett tőle, és a szél miatt, ami a háta mögül fújt, nem érezte meg a kutya szagát. A malamut egy hirtelen lendülettel elrugaszkodott a talajtól, és éhségtől fűtve megkezdte a támadást. Néma csendben figyeltem, a kamerámmal minden egyes mozzanatot rögzítettem.
A kutya pillanatok alatt a földre szorította zsákmányát. A malamut puszta tömege elégnek bizonyult ahhoz, hogy a meggyöngült őzet féken tartsa. A farkasok még ekkora zsákmányt is falkában, de legalább ketten támadnak. Már ez a jelenet is tanulságos volt számomra, hogy a kutyafélék egyedül is képesek elejteni egy ekkora vadat, ha a szükség úgy kívánja.
Hetek óta bolyonghatott már az erdőben a malamut, mert a zsákmányt azonnal el akarta rejteni. Valószínűleg megtapasztalta, hogy vannak itt nála erősebb és nagyobb ragadozók. A közeli fák és bokrok oltalmáig vonszolta a tetemet, és ott kezdte el majszolni. Közben valahonnan a háta mögül recsegés-ropogás hallatszott. A malamut megtorpant, a hang irányába figyelt. Bármi is kelthette ezt a hangot, nagynak kellett lennie, mert amerről közeledett, a fiatalabb fák mintegy utat adva számára, elhajoltak előtte.
A malamut hátrált egy kicsit a zsákmánytól, és mereven figyelt a hajladozó fák irányába. Láttam rajta, mindenre felkészült, egy esetleges harcra, vagy futásra. Szinte érzékeltem, hogy a félelemtől szíve vadul dobogott. Nagyokat nyelt, mintha egy gombóc akadt volna meg a torkán. Ágak, gallyak recsegtek, ropogtak a közeledő súly alatt. A grizzly faágakat söpörve tört elő.
A malamut megrezzent, de nem eredt futásnak, egyenesen a grizzly szemébe nézett. Láttam, minden igyekezetével azon van, hogy elpalástolja félelmét. Hátán felborzolódott a szőr, ezzel nem csak a támadásra való hajlandóságát mutatta, de nagyobbnak is tűnt. Persze a medvéhez képest így is eltörpült, aki bizonytalanul megállt. Ez a valami újdonság volt számára. Nem értette, hogy a hozzá képest parányi szőrmók miért áll még itt szinte rendíthetetlenül.
A medve két lábra emelkedett, és a közel egy tonna hústömeg, mint valami hatalmas viharfelhő vetett árnyékot a kutyára. A kutyát átjárta a félelem, ennek ellenére akaratosan nézett farkasszemet a medvével. Ha sikertelenül jár a lelki hadviseléssel, még eliszkolhat – gondoltam.
A medvét az őz friss vére teljesen felingerelte. Orrlikai megfeszültek, nyáltermelődése szemmel láthatóan megindult. Egy lépést tett a tetem felé, hogy megtörje a kutya bátorságát, és kedvét szegje a zsákmány további oltalmazásától.
A kutya úgy tett, mintha támadásra készülne. Fejét leszegte, fogai elővillantak, mereven csüngött a medve tekintetén. A medve a földre huppant, kimeresztett karmai belehasítottak a földbe. Gallyak, falevelek repültek a magasba. A kutya válaszképpen a jobb lábát előre helyezte, s veszett hörgést hallatott. Ekkor a medve elbizonytalanodni látszott, a tehetetlen dühtől kényszeres dülöngélésbe kezdett. Percekig tett így, majd egy utolsó pillantást vetett a tetemre, és lemondóan elsomfordált.
Sötétedett, a vadonban sejtelmes, félelmetes árnyak kószáltak. A malamut jóllakottan terült el egy sziklaszirten, és mélyen aludt.

Reggel a szirtet teljes pompájával beragyogta a nap. A malamut megnyújtóztatta végtagjait, majd lekaptatott a szirtről. Szomjas lehetett, de nem rohant a szomjúságtól vezérelten a folyóhoz, ott is veszély leselkedhetett rá. Nagy körültekintéssel közelítette meg a vizet. A folyó lassan hömpölygött. Hullámain megtört a nap fénye. A malamut a víztől egy kissé távolabb megállt, és figyelt. Nemsokára, amikor meggyőződött róla, hogy nincs veszély, közelebb merészkedett a folyóhoz. Egyszer csak azt vettem észre, hogy miután szomját csillapította, fejét nem emelte meg, füleit jobbra-balra forgatta, hogy bemérjen valamilyen hangot. Síri csend volt. Rájöttem, azért ilyen óvatos, mert a zsákmánya maradékát valahol erre rejthette el, s az idecsalogathatott más ragadozókat is. Ismerős szagok terjengtek a levegőben, de nem a grizzlyé volt, hanem farkasoké.
Apró zörejek voltak. A malamut felkapta a fejét, és körülnézett. Láttam rajta a feszült figyelmet. Ekkor szürke testek bontakoztak ki a fák mögül. A kutya a farkasok láttán menekülőre fogta. Féltettem a malamutot.
A farkasok magabiztosan gyűrűbe vették. A malamut körbe-körbeforgott, mindegyikre vetett egy futó pillantást, de igyekezett, hogy tekintete egyik állatével se találkozzon hosszabb ideig. Ekkor az első hím, Alfa nősténye támadó testhelyzettel, azonnali harcra szólította a malamutot. A farkas kihúzta magát, fejét magasra emelte, fogai elővillantak. Farkát felemelte, és körbejárta a kutyát. Többször a levegőbe szippantott, hogy információt szerezzen a hozzá nagyon is hasonló állatról.
A malamut nem tehetett mást, elfogadta a kihívást. Ezt a farkas felé fordulva jelezte. Ő is megmutatta a szájában rejtőző fegyverzetét és remélte, felborzolt szőre nagyobbnak, erősebbnek mutatja. A farkasok egyelőre várakozva figyelték a történteket. Bíztam benne, hogy továbbra is kívülállók maradnak.
A farkas vadul megcsattogtatta a fogait, mintha állkapcsa szorító erejét kívánná megmutatni. A malamut a levegőbe harapott, és egyenesen a farkas szemébe nézett. Tekintete valósággal tűzben égett, izmai elrugaszkodásra készen megfeszültek, de mielőtt támadhatott volna, a farkas rávetette magát, és a lapockájába vájta fogait, tépni kezdte a kutyát, ahol érte. A kutya tajtékozva próbálta a farkast kibillenteni az egyensúlyából, s amikor a farkas megingott, azonnal a torkába mart. A farkas csak a levegőbe haraphatott, először dühében, majd légszomjában.
A farkasok felmérték társuk hátrányos helyzetét, és vonyítani kezdtek. A malamut nem eresztette támadóját. Cibálta, szaggatta, ahogy erejéből tellett, csak amikor a farkas erejét vesztve a földre zuhant, hagyta abba a marcangolást, lefejtette a fogait a farkas torkáról. A hirtelen beállt csendben csak a farkas hörgése hallatszott. A farkasok értetlenül bámultak a kutyára, szemükből a behódolás jelét véltem kiolvasni.
Most az Alfa hím üvöltésben tört ki, megkövetelve az utolsó harapást, ami véget vet a nőstény szenvedéseinek. A malamut azonban nem engedelmeskedett. Elhátrált a nősténytől, akinek a mozdulat biztonságérzetet adott, és új erőt kapott tőle. A malamut tekintetét keresve felpattant, de nem kezdett támadásba, behódolt a kutyának. Az eddig veszélyes ragadozó olyan lett, mint egy kiscica.
A malamut elfogadta a farkas meghunyászkodását, és az Alfa hímre nézett. A hím merev tekintettel lépdelt felé, testtartása semmit sem árult el szándékából. Jól tudtam, ha a hím nem fogadja el a vesztest nőstényének, maga végez vele. A hím óvatosan megszaglászta a nőstény farkast, s mielőtt a malamut felfoghatta volna a farkaspár közötti, az összeesküvést jelentő testbeszédet, a hím már rá is vetette magát, miközben a nőstény álnokul marta a malamut farát. Arra gondoltam, jól rászedték a kutyát, és a malamut már bizonyosan várja, mikor támad rá az egész falka, de nem így történt, a harapások elmaradtak. A falka vadul ostromolni kezdte a hímet és a nőstényt, s a farkaspár az életét mentve menekült a sűrűbe. Többé már soha nem lesznek a ranglétra csúcsán, ha ugyan befogadja őket egy falka.
A malamut a támadástól kimerülten lefeküdt, és érezte, hogy az egyik farkas nagy gonddal nyalogatja a sebeit, miközben mellé telepszik. Az új Alfa hím volt, az ő társa. Kapcsolatuk egy életre szól. Béta behunyta a szemét, nyugodtan pihenhetett falkája biztonságában.
Én lekapcsoltam a kamerámat, és legalább olyan nyugodtan tértem vissza a szállásomra, mint amilyen nyugalomban láttam Bétát.