Miért sír a hold?

"Réges régen, a Holdnak volt egy szerelme, egy szellem, akivel együtt járták az eget. Mindig vele kelt, és vele nyugodott le, és nagyon boldogok voltak. Ám egy napon, egy másik szellem megirigyelte a Hold szerelmét, és egy cselt eszelt ki. Azt mondta a Hold kedvesének, hogy a Holdnak szüksége van virágra, és hogy szedjen neki. De virágot csakis a Földön talál, és ezért le kell érte mennie. A szellem lement a Földre vadrózsáért, de akkor nem tudta, hogy ha lemegy a Földre, soha többet nem hagyhatja el azt. A szellem a Földön ragadt, és mindig, mikor feltekint az égre, és látja a Holdat, szomorúság fogja el. A Hold is szomorú, mert kedvese nincs vele. A szellem neve: Farkas, ki ma is köztünk él, és a Holdnak sírja el bánatát."

Becky és a farkas

Miután bátyjai és nővérei befejezték az iskolát, a farmunalmas hely lett hároméves kislányunknak, Beckynek. Játszótársakra lett volna szüksége. A szarvasmarhák és a lovak túlságosan nagyok voltak a dédelgetéshez, a mezőgazdasági gépek pedig túl veszélyesek ilyen apró gyerekre. Mióta ígéretünket vette, hogy kap egy babát, csaknem naponta hozakodott elő új meg új ötletekkel, hogy milyen is lesz az a baba.
Éppen befejeztem az ebédnél használt edények mosogatását, amikor kivágódott a szúnyoghálós ajtó, és Becky rontott be az izgalomtól kipirult arccal.
- Mama! – kiáltotta. – Gyere, és nézd meg az új kutyusomat! Már kétszer adtam neki vizet, annyira szomjas!
Felsóhajtottam. Beckynek már megint van egy képzeletbeli kutyája!
- Mama, gyere, kérlek! – A farmeremet ráncigálta, barna szeme tele volt könyörgéssel. – Annyira sír, és nem tud járni!
- Nem tud járni? – Ez új fordulat volt. Beckynek minden eddigi kitalált kutyája fantasztikus mutatványokra volt képes. Az egyik egy labdát egyensúlyozott az orra hegyén. A másik akkora lyukat ásott, hogy keresztülért a Földön, és a túlsó oldalon kipottyanva ráesett egy csillagra. A harmadik csodálatos kötéltáncos volt. Ez a kutya meg még járni sem tud?
- Rendben, drágám, megyek – mondtam. Mire azonban utolértem volna, Becky már eltűnt a cserjésben. – Hol vagy? – szólongattam.
- Itt vagyok a tölgyfa tönkjénél. Siess, mama!
Szétválasztottam a tüskés ágakat, s napellenzőként a szemem fölé emeltem a kezem. A jeges rémülettől megdermedtem.
Becky guggolt, s az ölében minden kétséget kizáróan egy farkas fejét dajkálgatta! A fej mögött erős fekete váll domborodott. A test többi részét teljesen elrejtette a ledőlt fa odva.
- Becky, ne mozogj – figyelmeztettem lányomat kiszáradt szájjal.
Közelebb léptem. A halványsárga szempár összeszűkült. A fekete ajkak felhúzódtak, hogy megmutassák az öt centis tépőfogakat. A farkas hirtelen reszketni kezdett. A fogai összekoccantak, és szánalmas nyöszörgés tört elő a torkából.
- Nincs semmi baj – dudorászta Becky. – Ne félj. Ez a mamám, s ő is szeret téged.
Ekkor valami hihetetlen történt. Ahogy az apró gyerekkacsó a nagy, bozontos fejet simogatta, halk puff, puff, puff hangzott fel – a farkas a farkát csóválta az odú mélyén!
Mi baja lehet az állatnak? Miért nem tud felállni? Fogalmam sem volt róla, de nem mertem közelebb lépni hozzá.
Rápillantottam az üres vizestálra. Eszembe jutott az öt szkunk: veszetten, a szomjúságtól félholtan, letépték a csepegő víztömlő burkolatát a múlt héten. Hát persze! Veszettség! Az egész megyében figyelmeztető plakátokat ragasztottak ki, és nem azt mondta Becky, hogy a fenevad annyira szomjas?
El kell onnan hívnom Beckyt.
- Drágám! – A torkom elszorult. – Tedd le a fejét, és gyere ide a mamához! Hozunk segítséget.
Becky megcsókolta a farkas orrát, majd vonakodva felállt, s ölelő karomba ballagott. A komor, sárga szempár követte, aztán a farkas feje lehanyatlott.
Lányomat kézen fogva odaszaladtunk a csűrökhöz, ahol Brian, egyik marhapásztorunk, éppen a lovát nyergelte, hogy ellenőrizze az üszőket az északi legelőn.
- Brian, jöjjön gyorsan! Becky farkast talált a vízmosás mellett, a tölgyfa tönkjénél! Azt hiszem, veszett!
- Pillanat alatt ott leszek – kiáltotta Brian, miközben mi rohantunk vissza a házhoz. Azon mesterkedtem, hogy letegyem Beckyt aludni. Nem akartam, hogy lássa Briant, amint kijön a csűrből. Tudtam, hogy puska lesz nála.
- De hát vizet akarok adni a kutyusomnak! – siránkozott a kislányom. Megcsókoltam, s plüssállatkákat nyomtam a kezébe. – Drágám, hagyd, hogy most a mai és Brian gondoskodjon róla – mondtam.
Percekkel később visszaértem a fatönkhöz. Brian már ott volt, és lenézett a vadállatra.
- Ez bizony egy mexikói szürkefarkas, mégpedig óriási példány – mondta. A farkas nyöszörgött. Ekkor egyszerre éreztük meg az üszkösödés szagát.
- Hűha! Ez nem veszett, hanem súlyos sebet kaphatott. Nem gondolja, hogy a legjobb lesz, ha megszabadítom a kínjaitól? – kérdezte Brian.
Már az ajkamon volt az igen, amikor Becky előbukkant a cserjésből.
- Mama, Brian meg fogja őt gyógyítani? – kérdezte. Az állat fejét ismét az ölébe vette, és beletemette arcát a durva, sötét szőrzetbe. Most már Brian is hallotta a farkas farkcsóválásának puffogó hangját.
- Aznap délután Bill, a férjem és az állatorvosunk megvizsgálta a farkast. Látva, hogy az állat mennyire bízik kislányunkban, a doktor így szólt hozzánk:
- Mi lenne, ha hagyná, hogy Beckyvel együtt lássam el ezt az ordast?
Percekkel később a nyugtatgatás és az injekció megtette a hatását. A sárga szempár lecsukódott.
- Elaludt. Segítsen, Bill – szólalt meg a doktor. Kiemelte a jókora testet a fa odvából. Az állat legalább 160 centiméter hosszú és több mint negyvenöt kilogramm lehetett. Golyók sebezték meg a csípőjét és a lábát. Az orvos megtette, amit kellett, kitisztította a sebet, és adott a betegnek egy adag penicillint. Másnap visszajött, és fémlapot helyezett be a hiányzó csont pótlására.
- Nos, a jelek szerint hozzájutottak egy mexikói szürkefarkashoz – mondta. – Körülbelül hároméves lehet, de ezeket kölyökkorukban is nehéz megszelídíteni. Elámultam, látva, mennyire bízik ez az állat a kislányukban. Gyakran előfordul azonban, hogy valami olyasmi játszódik le az állatok és a gyerekek között, amit mi felnőttek meg sem értünk.
Becky elnevezte a farkast Ralphnak, naponta vitt neki ennivalót és vizet. Ralph nehezen gyógyult. Három hónapon át vonszolta sebesült hátsóját, mellső lábaival kapaszkodva a földbe. Ahogyan leeresztette szemhéját, amikor masszíroztuk elsorvadt lábát, tudtuk, hogy irtózatosan szenved, de egyetlenegyszer sem próbálta megharapni azoknak a kezét, akik ápolták.
Pontosan négy hónap elteltével Ralph segítség nélkül lábra állt. Hatalmas teste remegett, amikor kipróbálta hosszú ideje használatlan izmait. Vállon veregettük és megdicsértük. Ám ha gyengéd szóra, puszira vagy mosolyra volt szüksége, az állat Beckyhez fordult. A szeretet megnyilvánulásaira válaszul a farkas úgy csóválta bozontos farkát, mint egy ingát.
Amint ereje nőtt, Ralph az egész birtokon Becky nyomában járt. Bebarangolták a legelőket, a kislány gyakran lehajolt, hogy a sánta farkas fülébe suttogva megossza vele a természet csodás titkait. Amikor leszállt az este, Ralph csendes árnyékként visszaosont odújába, amely már saját külön zugává változott. Ahogy múlt az idő, ámbár a félénk állat főleg a vadonban élt, lassanként egyre jobban megkedvelt mindnyájunkat.
Más volt a helyzet a látogatókkal. Noha az idegenektől megijedt, Becky védelme és hozzá való ragaszkodása előcsalogatta Ralphot a sivatagból vagy a földekről, ha ismeretlen autó tűnt fel. Olykor közel jött, felhúzott ínnyel, nyugtalan mosolya közben a fogát csattogtatta. Gyakran csupán járkált, végül elsompolygott az odújába, talán magányosan aggódni.

Becky első iskolás napja nagyon komoran telt el ordasunk számára. Miután az iskolabusz elhajtott, nem volt hajlandó visszamenni az udvarra, hanem leheveredett az út mellé, és várt. Amikor Becky hazaért, a farkas, örömében, sántikálva körültáncolta. Ez az üdvözlő szertartás az egész iskolaév alatt mindennap megismétlődött.
Ámbár úgy látszott, hogy Ralph boldogan él a birtokon, a tavaszi párzási időszak alatt hetekre eltűnt a környező sivatagokban és hegységekben, mi pedig aggódtunk a biztonságáért. Ez volt a tehenek ellési ideje is, és a farmerek nagyon odafigyeltek a prérifarkasokra, pumákra, vadkutyákra, és persze a magányos farkasokra. Ralphot azonban szerencse kísérte.
Farkasunk szokásai a farmon töltött tizenkét esztendő alatt nem változtak. Mindig távolságtartó volt, eltűrte többi kedvencünket és tevékeny családunk sürgés-forgását. Becky iránti szeretete pedig szemernyit sem csökkent.
Eljött a tavasz, amikor a szomszédunk elújságolta, hogy agyonlőtt egy nőstényfarkast, és megsebesítette vele portyázó párját. Bizony, Ralph újabb lőtt sebbel jött haza.
Becky, aki már majdnem tizenöt éves volt, ott üldögélt Ralph fejével az ölében. A farkas is nagyjából ugyanennyi idős lehetett, a kora miatt már teljesen megszürkült. Miközben a férjem kiszedte a golyót, emlékezetem visszaszállt a múltba. Ismét láttam a dundi hároméves lánykát, amint a nagy fekete farkas fejét simogatja, és hallottam a vékony hangocskát, amint azt mormolja: „Nincs semmi baj. Ne félj. Ez a mamám, és ő is szeret téged.”
Annak ellenére, hogy a seb nem volt súlyos, Ralph most nem lett jobban. Nagyon sokat fogyott, egykori pompás bundája megkopott, foltokban kihullott. Már nem járkált az udvarban, hogy Becky társaságát keresse. Egész nap csak feküdt.
Amikor azonban leszállt az éjszaka, eltűnt a sivatagban és a környező dombokon. Hajnalra az ennivalójának nyoma sem maradt.

Egyik reggel holtan találtunk rá. A sárga szempár örökre lecsukódott. A kidőlt tölgy előtt fekvő állat csupán árnyéka volt az egykori büszke vadnak. A torkomat gombóc fojtogatta, amint a barátja bozontos nyakát simogató Beckyt néztem. Patakzottak a könnyei.
- Annyira hiányozni fogsz! – zokogta.
Mialatt lepedőt borítottam Ralphra, meglepetésünkre furcsa zörejt hallottunk az odúból. Lányom belenézett. Két apró sárga szem meredt rá, s kölyökagyarak fehérlettek fel a félhomályban. Ralph kölyke!
Ösztöne súghatta meg neki, hogy anyátlan ivadéka biztonságban lesz ott, ahol ő élt, azoknál, akik őt szerették? Forró könnyek hullottak a kölyök bundájára, amikor Becky kiemelte és magához ölelte a remegő szőrpamacsot.
- Nincs semmi baj, kis… Ralphie – mormolta a lányom. – Ne félj. Ez a mamim, s ő is szeret téged.

(Penny Porter)

Hóvihar:

Egy öregember, agyonhordott kabátban. Ő volt Kanada hegylakója – így nevezték a falubeliek. Néha látták, amikor lejött némi élelmiszert venni, de beszédbe senkivel nem elegyedett. Kifizette az árut, és visszacammogott a hegyekbe, kis faviskójába. A múltjáról senki, semmit nem tudott. Remete volt.
Egy alkalommal, amikor élelmiszerért jött a faluba, hirtelen hatalmas hóvihar kerekedett, nem kockáztathatta meg a visszafelé utat, ezért leült a téren lévő kis kőpadra. Az emberek szótlanul elmentek mellette, hogy meleg otthonukba térjenek, a tér hamarosan elcsendesedett, teljesen kihalt. Az öregember összehúzta magát, hogy a lehető legjobban védekezzen a hideg széllökésektől. A hegyeiből semmit nem látott, eltakarták a hófelhők, mégis megnyugtatta a tudat, ott állnak, rendíthetetlenül. Nem akart elaludni, mert tisztában volt vele, akkor halálra fagy. Jól ismerte a hideg hatalmát, emlékeivel igyekezett ébren tartani magát.
Sara, a felesége nyolc éve halt meg. Rákban szenvedett. A gyógyszerek nagyon sokba kerültek, ezért az öregember munkát kért a faluban, hogy megvehesse a gyógyszereket, de mindenki elutasította. Úgy mentek el mellette, ahogyan most is. Sara minden este megkérdezte, hogy sikerült-e munkát szereznie, s ő minden este kelletlenül azt hazudta – igen, csakhogy a remény életben tartsa Sarát. Lassan Sara már járni sem tudott. Egy farkasordító hideg estén Sara magához hívta az öregembert. Az öreg Sara ágyára ült, és felesége ráncos, sovány kezét csókolgatta.
- Ne hibáztasd magad, ne rágd magad Josef. Te mindent megtettél, és ha a szereteted életben tarthatna, száz évet is könnyedén megélnék. – Ezekkel a szavakkal hunyta le a szemét.
Az öregember megkérte a papot, jöjjön fel, és búcsúztassa el Sarát, de a pap nem ment. Először arra hivatkozott, hogy nem képes felmenni a hegyekbe, majd annyi pénzt kért, amennyit az öreg nem tudott összekaparni.
Így egyedül temette el szeretett Saráját, nem volt ott egy falubeli sem. Ő olvasott fel a régi Bibliából, egyedül imádkozott felesége lelki üdvéért.
Amikor befejezte az olvasást, és összecsukta a Bibliát, farkasok vonyítása szállt a magasba. Az öregember elsírta magát, és orra alatt ezt motyogta.
- Hallod Sara, ők énekelnek neked.
Mivel gyermekük sohasem született, így teljes magányban tengette tovább az életét. A legelviselhetetlenebb a tél volt. Ilyenkor nem egyszer megesett, hogy nem tudott nekivágni a hegyről lefelé vezető útnak, és éhezett. Magában azt remélte, a falubeliek megszánják, és hoznak neki némi ételt, de hamarosan rájött, erre nem számíthat.
Ezen a télen is így esett. Már harmadik napja nem evett egy falatot sem, amikor furcsa zörejre lett figyelmes. Kinyitotta az ajtót, és egy jókora húsdarabot látott a küszöbön. Felnézett, hogy lássa, ki tette az ajtaja elé, amikor már eltűnőben, megpillantott egy öreg fehér farkast.
Még hat napig tartott a kegyetlen idő, de a hússal szerencsésen átvészelte.
Lassan telt az idő, a hideg csak nem engedett. A szél valósággal kavarta a havat, hevesen tekergette, forgatta a hógörgetegeket. Az öregember a házból figyelte a szél munkáját. Egyszer csak azt látta, a sűrű fehérség ostromából mintha valami még fehérebb válna ki.
Hiába nézte figyelmesen, a kavargó hótól semmit nem látott. Kucorogva ült az ablakában, és hirtelen gyenge neszezést hallott. Kinyitotta az ajtót, a hang a kőpad alól hallatszott. A hidegtől elgémberedve nagy erőfeszítéssel lehajolt, hogy lássa, honnan ered a hang. Egy parányi, koszos, csont sovány kiskutyát pillantott meg, akit félig betemetett a hó. Azonnal felemelte, magához ölelte, dédelgette. Ketten vacogták át az éjszakát.
Hajnalra elült a vihar. Az öregember, kabátja alatt a kiskutyával nekivágott a hegyeknek, hogy a hó alól összekaparjon némi tüzelésre alkalmas fát. Begyújtott az öreg kályhába, és meleg tejet adott a kis jövevénynek. Hóviharnak nevezte el. A kutyusnak is tetszett a név, pedig fogalma sem volt a jelentéséről.
Hóvihar a téli hónapok alatt hatalmasra nőtt. Gyönyörű, fehér bundája dúsan fedte be testét, füleit örökösen hegyezte, mintha mindent hallani akarna.
Ettől kezdve az öreg mindig Hóvihar társaságában ment le a faluba.
- Szép a farkasa – mondta egy alkalommal a fűszeres.
- Ez nem farkas, hanem kanadai juhászkutya.
- Farkas ez ha mondom! Ma és mi a neve?
- Hóvihar.
- A fűszeres mosolygott, majd némi éllel a hangjába közölte. – Ki fogja zabálni magát abból a kevésből is.
Az öregember nem válaszolt, Hóviharral együtt visszament a hegyekbe.
Félúton járhattak, amikor Hóvihar váratlanul megtorpant. Fejét felszegte, orrlikai tágra nyíltak, füleit hegyezte, megállt, az öregemberre vetett egy pillantást. Fejét felszegte, egy kicsit jobbra, majd balra fordította, és hátrálni kezdett. Ezt követően az öregember mellé állt, megragadta a kabátja ujját, és húzni kezdte. Az öregember még sosem látta ilyen különösen viselkedni Hóvihart, de hallgatott rá. Hóvihar olyasmit szimatolt meg, amivel farkas létére sem küzdene meg.
Nagy kerülőt tettek. Egyszer csak hatalmas robajt hallottak. Az öreg megfordult, és látta, hatalmas lavina söpört végig azon az úton, ahonnan Hóvihar elterelte.
Más alkalommal csavargók állták útjukat, kést rántottak, és kényszeríteni akarták az öregembert, hogy adja oda élelmét. Hóvihar már előrefutott, gazdája úgy gondolta, ezúttal nem érzékelte a veszélyt.
Tévedett.
Hóvihar a semmiből rontott elő. Minden izma megfeszült, hátán felborzolódott a szőr. Farkát magasra emelte, agyarai úgy villantak elő szájából, mint megannyi kés, torkából félelmetes hang szakadt fel. A hó magasan porzott mögötte, olyan volt, mint egy angyal, aki egy felhő mögül robbant elő. A csavargók őrült menekülésbe kezdtek, miközben hangosan ordították: Szabadíts meg a gonosztól!
Évekig éltek így kettesben. Az öregember mindig kikérte Hóvihar tanácsát, merre menjenek. Ha csavargót látott, vagy egy falubeli kutya barátságtalanul morogva közeledett felé, Hóviharnak kiáltott.
Egyszer ezt mondta Hóviharnak, amikor a farkas az ágya mellé telepedett.
- A társaid énekeltek Sara temetésén. S tudom, azon az éjszakán anyád tett a pad alá. Ő mentette meg az életemet azzal a darab hússal, s mivel öreg volt már, viszonzásul rám bízott, hogy vigyázzak rád. Talán nem is sejtette, te leszel az, aki majd rám vigyáz. Üres és veszélyes lenne ez a világ nélkületek,
Amikor Hóvihar esténként kiállt a szirtre, és hosszas vonyítást hallatott, a falubeliek ezt mondták.
- Hóvihar van.